Az én hazám
Az én hazám a széles utca,
a háztetők, a kerítések,
az orgonák, illatos jázminok,
az útra hallatszó színes muzsika,
kis fűcsomó,
az aszfalton csoda.
Az én hazám a buszmegálló,
a lámpaoszlop, és az utca vége,
a rét, ahol annyi vidám óra
emléke száll a hajnali ködökkel…
Ott fociztunk reggeltől estig, amíg láttunk.
A vakációk álmos melegében
Heverünk a Kiserdő füvében.
Itt csókolóztunk először.
De jó volt!
Bizsergett bennünk az ígéret;
Szép szerelemmell létrehozni létet.
Az akácok megértőn mosolyogtak,
és elkísért a vonat kattogása,
mintha szívünk zenéje
kattogna a sínen…
Az én hazám itt, látod, ez a város.
Nagy terekkel, miken őrt állnak a fák,
Esténként párok andalognak,
mint pillangók a lámpák bűvkörében
káprázva nézik egymást a csók után…
Az én hazám a Gellérthegy.
Messze néz el a Duna felett,
Szétfújva párát és ködöt
A múltba tekint, s a jövőbe lát.
Az én hazám a vén, öreg Buda,
A Vár, - még mennyi sebe vérzik! –
A tornyok, bástyák, falak között felsejlő
Véres, fájdalmas, dicső Történelem.
Az én hazám ott távol integet : Csepel
Köszönt, füstölgő kémények száza,
Északról a Hármashatár-hegy
Szívemet koronázza.
Hazám e táj.
Hazám a távolabbi
Észak, Kelet, Dél és Nyugat,
Ahol magyar szót dajkál még a szellő.
Látom innen a kéklő Dunántúlt,
Ínyemen érzem Badacsony ízeit,
Villány borától bíborlik szivem.
Szeged tanyái
kék álomként úsznak el felettem.
Hallom Debrecen borízű harangját,
amint száll a Hortobágy felé.
Pataknak ősi vára fénylik,
s egy sóhaj lebben a Bodrog vizén.
Hazám nekem az ékes Felvidék.
Ott születtem és ott dajkált Anyám,
ott szóltam először magyarul.
Hazám nekem Beregszász vidéke,
hol csikó kedvvel ültünk a csikóra
és pottyantunk le a puha porba.
És ódon Erdély!
Legendák szép vidéke!
Hazám nekem
megtartó erőnk tündéri éke.
A déli Végek szenvedései
itt lüktetnek az ereimben,
és fáj a sorsa
minden tiport magyarnak.
Hazám nekem, Hazám e föld,
mit viharok ezerszer téptek,
hol annyi ármány,
és bűn ellenére
egyszer – talán –
egymásra találnak a népek!
Hazám – az emberek.
Emberek, kik nem rosszabbak, nem jobbak,
mint akárhol a nagyvilágban.
munkások, parasztok polgárok, utcaseprők,
buzgók, lusták, dolgosak és tekergők,
mindenki egy kicsit hazám nekem,
és itt hordozom benn a szívemen.
Jó itt nekem, mert otthon vagyok,
itt lélekzem, itt hiszek, itt csalódok,
itt imádkozok és itt mocskolódok,
itt szeretnek és gyűlölnek sokan
itt vagyok boldog és boldogtalan.
És a Szó!
Az édes szó, a Nyelv,
amely hímesen simítja értelmem és szivem,
legbensőmig hatol, visszhangzik;
csengők csillámló,
harangok bársonymeleg szava
formázza lelkem minden rezdülését.
A Szó! Durván és szelíd-szépen, dícsérőn,
vádlón, kérőn és merészen,
szemtelenül és alázatosan,
ármánykodva és gyalázatosan
valami szent, különös világot alkot!
A Szó, Mondat, mellyel megszólítanak
Anyám nyelvén
a kórók és virágok.
Jó itt nekem az álmos hétköznapokban,
és jó, ha lelkem lázongva sivít,
kutatva ősi, örök igazságot,
hősnek álmodva porszemnyi magam…
Jó itt nekem, s nem adnám semmiért,
hogy itt ringatott nyáridőn a rét,
hol leshettelek minden este édes,
hol hallgathattunk, ha az éj beszédes,
hol várhatok a buszra reggelente
barátaimmal csendesen csevegve.
Jó itt nekem, s nem adnám semmiért,
e kis Hazát, mely keblén felnevelt,
és hozzámnőtt, mint a kezem, vagy lábam.
Édes, keserves, szép itt élnem
ebben az én
Hazámban.
